“Ínséges időkben az ember arra törekszik, hogy minél többet fogyaszthasson és emészthessen meg. Bőség idején a probléma az, hogy hogyan tud minél többet elutasítani és kivetni magából.”
Lassan az utolsó falevelek is lehullanak, ködösek a reggelek, hosszúak az esték, és alvásra marasztal az ágy — ez most nem egy arról szóló poszt lesz, hogy hogyan hozzuk ki magunkból a maximumot ilyenkor is. Pont, hogy az a kérdés mozog bennem:
hogyan tudunk a fákhoz hasonlóan mi is lecsupaszítani magunkról minden szükségtelent?
Hogyan léphetünk be a tél birodalmába: a belső munka birodalmába? A telet gyakran a halállal azonosítják, de ha belegondolunk, a tél nagyon is az élet feltétele, hogy elpusztuljon, aminek mennie kell, hogy pihenjünk és újra megszívjuk magunkat energiával.
Byung Chul Han A kiégés társadalma című könyvében a szünetek fontosságáról ír, és arról, hogy ezek eltűnése az egyik oka a modern társadalom által kitermelt mentális betegségeknek, így a depressziónak, figyelemzavarnak és a burnout szindrómának. Szerinte a kiégés kortünet, a mai társadalom meghatározó jellemzője, ahol az egyéneket túlterhelik a folyamatos növekedés, termelés és teljesítmény követelményei. Ez a nyomás szellemi és fizikai kimerültséghez vezet.
Ehhez hozzájárul az internettel és okostelefonokkal járó folyamatos elérhetőség kultúrája — ez még az olyan üres időket is megszünteti a hasznosság rovására, amikor például sétálunk vagy utazunk. Ez egy jó dolog, mondhatnánk, mert ha útközben megválaszolom az e-mailjeimet, otthon már nem kell, de ez becsapós, mert a folyamatos készenlét valójában annyira elfáraszt, hogy utána otthon sokszor már csak kimerülten Reels-eket nézünk órákig.
A valódi kihívás kevesebbet csinálni.
Kevesebbet online lenni, kevesebb munkát elvégezni, kevesebb nyomást helyezni magunkra. Nem hasznosnak lenni. Mert valahogy mindent ez határoz meg, hogy maxoljuk ki a lehetőségeket, valósítsunk meg mindent, legyünk egyre jobbak, gazdagabbak, eredményesebbek. Én sokat dolgozom a kiégéssel, egyik kedvenc témám a tanácsadásban, szétszálazni azokat a külső és belső elvárásokat, amikkel a mókuskerékbe zárjuk magunkat újra meg újra. A háttérben általában ott van egy tökéletesség-mítosz, ami felé törekszünk: az étkezésben, edzésben, gyereknevelésben, párkapcsolatban, utazásban, szociális életben, munkában, házimunkában, önmegvalósításban — valójában annyi mindent szeretnénk egyszerre, hogy a kudarc kikerülhetetlen, amiből pedig önbizalomhiány és kiégés alakul ki. Az önelfogadás azért olyan radikális dolog, mert nem kell tenni semmit hozzá, pont, hogy a nem-tevésből fakad.
“A teremtést követően Isten a hetedik napot megáldotta. Vagyis nem a megtétel, hanem a nem-tevés napja szent, egy olyan nap, amikor lehetségessé válna a hasznavehetetlen használata. Ez a fáradtság napja. A köztes idő egy munka nélkül töltött idő, játékidő.” - írja a szerző.
Ehelyett azonban a szabadidő elterjedtté válásában a 19-20. században felbukkant a vasárnapi neurózis fogalma: szorongásérzés, ami akkor fogja el az embert, amikor nincs dolga. Pihenni szeretnénk, kikapcsolódni, játszani, de valami nem hagyja — ez a valami pedig a belsővé vált parancs, hogy teljesíteni kell, fejlődni kell, mindig további eredményeket elérni. Ha nincs meg a folyamatos fejlődés, fellép egyfajta hiányérzet, sőt, vétkesség-érzés, hogy nem vagyok elég produktív, nem használom ki a lehetőségeket, nem élem elég jól az életemet.
Egy olyan ál-szabadságban élünk, ahol látszólag bármit megtehetünk, bármit elérhetünk, ezzel együtt viszont hatalmas a nyomás a legjobb döntések meghozására, és arra, hogy kihozzuk az életünkből a maximumot.
Sok esetben ez már döntésképtelenséghez, megrekedtséghez is vezet, amikor teljesen elveszítjük a kapcsolatot azzal, hogy mi mit szeretnénk, helyette szorongunk azon, hogy a jó döntést hozzuk meg, jól teljesítsünk valami képzeletbeli vizsgán az életben.
A könyv szerint olyan kulturális váltásra van szükség a jóllétünk megőrzése érdekében, ami a lassulás és tudatos jelenlét felé mutat.
A siker új fogalma nem az eredményekről, teljesítményről szól, hanem arról, milyen kapcsolatokat ápolunk az életünkben, mennyire tudunk jelen lenni a pillanatban, és mennyire érezzük értékesnek az életünket.
A “nem-tevés” valóban áldott állapot, mert ebben rejtőzik a béke megélésének lehetősége, amire a legtöbben lélekben vágyakozunk. Mégis azt hisszük, ez egyfajta “majd, akkor” dolog, hogy majd akkor érhetjük el, ha eleget teljesítettünk. De milyen becsapós is egyben ez a felfogás, hiszen a hegycsúcs meghódítása után sokszor csak egy újabb, még nagyobb hegycsúcsot találunk, amit még meg kell mászni, és majd akkor! Ha pedig megállunk, eláraszt a szorongás: ki vagyok én, miről maradok le, mit fognak szólni, ha nem mászom meg? Mi marad belőlem a teljesítményem nélkül?
Attól még, hogy egy fa ledobja a leveleit, és látszólag semmit sem csinál hónapokig, még nagyon is van. Amikor a körülmények és a felépítése nem teszik lehetővé, a fa gond nélkül vár, mert tudja, hogy azért fog életben maradni, ha most félre tudja tenni egy kicsit a leveleket, és a gyökerekből táplálkozni. És a várakozás alatt a fa tápanyagot gyűjt a talajból, amiből majd tavasszal az új hajtásokat tudja táplálni.
Az ember nem tudja büntetlenül áthágni a természet törvényeit, bennünk is ott van a kód, hogy pihenjünk. Ha az identitásunkat és értékességünket nem a teljesítményünkhöz kötjük, hanem a jelenlétünkre épül, az önmagunkkal való kapcsolatra, akkor el tudjuk engedni a leveleket, amikor erre van szükség, és fel tudjuk tölteni az energiaraktárainkat.
Kibontakozó — irodalom- és művészetterápiás önismereti csoport indul februárban az önbizalom, belső szabadság, megfelelési kényszer témájában. A 8 alkalmas folyamat során feltérképezzük a “kellene” elvárásokat az életünkben, megtanulunk megbirkózni a belső kritikusunk hangjával, elfogadni a kevésbé szeretett részeinket, és rátalálni a belső erőnkre és önbizalmunkra, melynek segítségével határokat tudunk húzni, és kibontakoztatni a valódi énünket. További információk és jelentkezés itt.